Terápia előtt – alatt
Emlékszem a 2017-es őszre, amikor úgy éreztem bármit teszek, gondolok, valahol elszakad a cérna. Az agyam egy zsongó méhkashoz volt hasonlítható, a valóságtól szinte teljesen eltávolodva. A kötelezettségeken túl és a testem fizikai szinten történő táplálásán felül semmit sem láttam. Tehát a kötelező főzés, mosás, takarítás, gyermekek ellátása és az alkalmankénti szexuális igény kielégítésének szintjén ragadtam. Mivel 16 éve nevelem sérült fiamat szociális kapcsolataim megszűntek, s ezáltal minden olyan igényt ami az én boldogságomat és önmegvalósításomat szolgálta volna mélyen elnyomtam magamban. Túl egy váláson, költözésen, megteremtettem az ideális otthont családom számára, de én magam képtelen voltam benne létezni. Mivel egész életem küzdelmekből állt, most értetlenül és kétségbeesetten álltam a nyert csaták után. Nem vettem észre, hogy szeretve vagyok, hogy olyan segítséget kapok a páromtól, a kisebb fiamtól, amelyek nem mérhetők anyagi javakhoz való hasonlítgatással, így az észrevétel hiánya törvényszerűen maga után vonta a személyemtől való eltávolodást. A korábbi házasságból hozott sérülések ostorcsapásként maradtak bennem, s nem tudom hányadik alkalom után, amikor a párom elfordult mellettem az ágyban és a kisfiamon sem láttam mosolyt, csupán a folytonos, és látszólag ok nélküli feszültség érződött a jelenlétemben hirtelen megszólalt a vészcsengő. Talán éppen az egyetlen olyan pillanatban amikor a jelenben voltam és nem az elmém által alkotott soha meg nem történt valóságos világomban. Amikor éppen nem azzal voltam elfoglalva, hogy milyen eseményből, cselekvésből, vagy akár csak egyetlen szóból szíthatok vitát. Többnyire jól ismertem, ismerem az embereket, de elveszítettem az úton valakit, saját magamat.
Éreztem, hogy külső segítségre van szükségem, de mivel már megtapasztaltam a pszichiáterek által felírt gyógyszerek hatásait, ezért úgy döntöttem, hogy más utat választok. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, hogy egyik ember vezeti, segíti a másikat ameddig éppen szüksége van rá, lehet ez egy életen át tartó folyamat is. Tele voltam félelemmel, szorongással, keserűséggel, dühvel, amit folyton a családomra vetítettem ki, és megrémített a tőlem való eltávolodásuk, hiszen annyira szerettem őket.
Az elmúlt három hónap tükre
Miután elkezdtük a terápiát, igyekeztem maximálisan koncentrálni a feladatokra, az elhangzott szavakra, a mondatok fontosságára. Nagyon nehéz volt, sőt idegesített, mert plusz munkát igényelt részemről, az agyalásokon túli energiát, de legfőképpen saját magam jelenlétét.
Legelőször azt kellett megtanuljam, hogy az indulatomat kontrolláljam, én aki egyébként sosem beszélt csúnyán, ne hordjam el a páromat minden ok nélkül, de még okkal sem semmiféle idióta baromnak, mert ezzel csak eltávolítom magamtól, nem a problémát oldom meg, hiszen megölöm a tiszteletet, amit jómagam is elvárok.
Ez nagyon nehéz feladat volt, mert amikor már megláttam bekapcsolt egy gomb, s abban a pillanatban olyan énem került felszínre, aki valójában nem vagyok, nem akarok lenni. Minden felhalmozódott feszültség a nap során kifelé áramlott belőlem, és az ártatlan környezetemre zúdítottam. Ma ez nem így van, ugyan szükség esetén szintén bekapcsol egy gomb, de azt magamban csak a láthatatlan „nyugi” gombnak hívom. Így a feszültség helyett vidámság költözött az otthonunkba és a lelkünkbe, persze ez a valós életre értendőek. Szép lassan elkezdtem észrevenni a körülöttem zajló életet, hogy a párom, aki inkább már később járt haza, korábban érkezik, hacsak egy órával is, de értem, miattam, mert szeret. A kisfiam iskola után leül a konyhába, mert éppen ott vagyok, mert mosolygok, mert érzi, hogy szeretem és érzem, hogy szeret. Nem a szobájában kuksol, mint korábban, mert az mindenkinek a legegyszerűbb megoldás volt. Márk, a nagyfiam egy másik lapra tartozik, de a család egyenrangú tagja a szeretet mértékét tekintve, még ha béna is, de a szemei úgy ragyognak rám, akár az éji csillagok.
Voltak, de ritkultak a családunkon belüli viták, a felesleges személyek valahogy eltűntek mellőlem, a 24 órámat kitöltő félelem és szorongás oldódni kezdett, ráébredtem újra, hogy mennyi mindenre képes vagyok. Nem emlékszem az utolsó veszekedésünkre, de emlékszem a csillogó szerelmes tekintetre, a simogatásokra, a féltő ölelésekre. Meglepődve tapasztaltam, hogy bezárva is mennyi időm van az önmegvalósításra. Észrevettem a csicsergő madarakat, a szomszédomat, aki tesz-vesz az udvarán, el tudom engedni a tőlem távozókat, és szeretettel gondolni rájuk. Én, aki egy-egy szerelem múlását is akkora tragédiaként élte meg mindig, mintha a világ szűnt volna meg létezni, rájöttem, hogy a szeretteink elvesztése nem tragédia, és sosem szűnünk meg egymás számára létezni. A földi lét átmeneti állapot, s hogyan éljük meg, csak rajtunk múlik, a sorsunk választott, s elénk vannak kínálva a beteljesítéshez szükséges eszközök, csak tudni kell őket okosan, bölcsen használni. Bölcsebben, mint az ellenségeink, akikre valójában már nem tekintek ellenfélként. Rengeteg tennivaló van még, de egyre több hely van az agyamban a valóság és a realitások talaján mozgó gondolatoknak. Vannak még, de szépen kirepülnek mind a zsongó méhek. Szeretném összetartani, megtartani ezt a családot, és a bennem elindult pozitív változások egyre közebb hozza őket a lényemhez. Mindig vannak nehézségeink, de sosem fukarkodom az ölelésekkel és a dicsérő szavakkal, legyen az bármilyen okból, vagy anélkül. Hálás vagyok a sorsnak Péterért, hiszen olyan nehézségekkel együtt vállalt minket, amelyek egy átlagos családban nincsenek jelen.
Azt hiszem, én is pozitív hatással tudok lenni rá, az én változásommal ő is olyan dolgokat tapasztal meg mellettem, aminek korábban nem lehetett részese.
Tegnap mosolyogtam, mert éppen egy kis padot készít a fogasunk alá, hogy aki be jön letudjon ülni, és lehúzni a cipőjét.
Megkérdezte tőlem, vágjon-e mintát az ülőke támla és oldalsó részébe, mire bármit mondhattam volna, szabadkozni kezdett, hogy anélkül is jó, meg nehéz is. Mire én ezt válaszoltam; Szívem, semmi gond, mondd nyugodtan, hogy nincs kedved hozzá, macerás, fáradt vagy, nem akarod és így marad.
Mire ő, -de, de akarom, akarom! ….néhány másodpercig hallgattam, majd mosolyogva odabújtam hozzá, és a fülébe súgtam:
– Hát jó, ha annyira akarod, legyen benne minta. Mire rájött, hogy csőbe húztam, már késő volt. Rám nézett, kicsit elpirult, és ezt válaszolta:
-Hogy te milyen vagy! …mindketten nevettünk, magához húzott és megölelt.
Valószínű ezt a terápiám előtt is számtalanszor megtette, de én nem vettem észre, számtalan dologért vagyok hálás, amik korábban természetesek voltak, ha egészségesen fekhetünk le és kelhetünk fel együtt, már megér minden küzdelmet, hogy ez így is maradjon.
2018. március
Z. Edina (Gödöllő)
